Dínós nap

Tegnap este Vackor egy mesében találkozott a dínókkal:

…valahol a messzi-messzi galaxisban létezik egy bolygó. Dinolygó a neve és dinoszauruszok laknak rajta. Olyan dinoszauruszok, akik mindent tudnak a világról, pont úgy, mint az emberek. Beszélnek is, pont olyan sokat, mint a sokat beszélő kisfiú.

A dinoszauruszok egy nap úgy döntöttek, hogy elindulnak más bolygókat és más életet keresni a világűrben. Már régóta úton voltak, mikor rábukkantak a Földre és hogy bebizonyosodjon, van-e élet ezen a bolygón, üzenetet küldtek - ez állt benne:

“Grrr, Roar. Grrr, Roar, Dinos. Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr. Grrr, Dinos.”

Valójában az üzenet ez volt, de sajnos akkor ezt még senki sem tudta:

“Mi vagyunk a dinoszauruszok a Dinolygó nevű bolygóról és szeretnénk valakivel beszélni, hogy a tudásunk átadhassuk. Üdvözlet, a Dinók.”

Űrkutatók, űrhajósok és mindentudó professzorok dugták össze a fejüket, hogy az üzenetet megfejtsék, de nem beszélték a dinoszauruszok nyelvét, így nem tudtak rájönni mit jelent.

A dinoszauruszok megérkeztek a Földre, de semmit sem tudtak átadni a tudásukból. Az okosabbnál okosabb tudósok csak bambán néztek, mert semmit sem értettek abból, amit mondtak. Ekkor az egyik tudósnak támadt egy ötlete. Olyan embernek kell segíteni a dinók nyelvének mielőbbi megértésében, aki nagyon, de nagyon sokat beszél. Mivel a dinók folyamatosan beszéltek és senki sem jutott szóhoz mellettük, ezért egy olyan embert kellett találni, aki ugyanilyen sokat beszél a saját emberi nyelvén.

A sokat beszélő kisfiú sokat beszélt. Nagyon, de nagyon sokat. Annál is többet, mint amennyit el lehet képzelni. Folyamatosan beszélt és beszélt, be nem állt a szája - az ember belefáradt, ahogy hallgatta. Mindent kommentált minden körülmény között és soha egy percre sem hallgatott el, kizárólag akkor, amikor aludt, de néha még álmában is motyogott valamit. Egy kérdésre soha nem volt neki elég egy válasz. Megkérdezte újra és újra ugyanazt,  százszor, ezerszer, tízezerszer - legalábbis az ember úgy érezte.

A sokat beszélő kisfiú éppen a szokásos esti mesét olvasta az anyukájával, amikor megcsörrent a telefon. Azaz mesét olvasott volna az anyukája, de minden mondat után át kellett beszélni a történteket: a mondat szerkezetét, az összes betűt, az összes írásjelet, majd a szöveget szótagolva ismételten felolvasni. Az anyukája felvette a telefont és egy mély és furcsa férfi hang a következőt mondta :

• - Jő östjét kívánok! Az Amejikai Öjesüjt Ájamok ejnöke vajok! Szjükségünk van a kisfijája. A híj, miszejint a kisfija najon sokat beszéjl, eljutott hozzánk. Ögy kutatási pojamban kej jészt vennie, ami ha ejedméjes lesz, az az embejiség jövőjét foja szojálni. Tejmészetesen a pojamban való jészvétej önkéjes, de najon öjülnénk, ha a kisfija a segítségjünkre lenne öme najszerű fejadat tejesítésében. A jészleteket kizájójag az ideutazásuk után áj módomban közöjni. Amennyiben új döntenek, hogy a segítségünkje jesznek, akkor kéjem, hogy nyomják meg a 0123456789 számot a sípojó hang után, majd nyomják meg a #*#* bijentyűket lezájásként. Jemélem szeméjesen is üdvözöjhetem majd Önöket. További szép estjét kívánok. - majd a hang letette a telefont és csak a sípoló hangot lehetett hallani.

A sokat beszélő kisfiú édesanyja tanácstalannak tűnt.

• - Ez valami tréfa lehet? Az nem lehet, hogy az Amerikai Egyesült Államok a kisfiamat hívja segítségül! Ez egyszerűen felfoghatatlan! - gondolta. A kíváncsiság viszont nagyon hajtotta, ezért a kért számot és a #*#* billentyűket lenyomva várt a válaszra. A hang pedig folytatta...

• - Köszönjük a segíjségét, a jepülő jejeket és az utazással kapcsojatos ejéb köjcségeket a nemzetközi űjkutató központ ájja. Kéjem, aja meg az ajajakaikat és a jepülő jegyeket jögtön az jendejkezésükre bocsátjuk.

A sokat beszélő kisfiú édesanyja megadta az adatokat majd letette a telefont. Elmosolyodott, mert nem akarta elhinni, biztos volt benne, hogy ez valami rossz tréfa.

A repülőjegy a telefonbeszélgetés követő nap megérkezett. A postaládából a sokat beszélő kisfiú vette ki és a nevét felismerve rögtön kérdőre vonta az édesanyját, hogy mi van a borítékban. Az édesanyja teljesen ledöbbent a nem tréfának szánt csomagon és egy gyors kupaktanács után úgy döntöttek, hogy élnek a lehetőséggel és családostul elmennek Amerikába segíteni a Nemzetközi Űrkutató Központnak, elvégre ilyen nem minden nap történik az emberrel.

Az utazás nagyon izgalmasan telt, a sokat beszélő kisfiú egész úton beszélt. Annyira izgatott volt, hogy nem tudott aludni és mivel egyedül alvás alatt nem beszélt, így végig beszélte az utat hol az egyik, hol pedig egy másik utassal. Mindenkinek elmondta, hogy egy nagyon titkos feladata van, ami miatt most utaznak, de semmi mást nem mondhatott, viszont ezt nagyon sokszor. Az utasszállító repülőgép mind a 650 utasa tudta, hogy az utazása célja titkos, de semmi más egyebet. Szóról-szóra ugyanazt mondta az összes utasnak, így mikor megérkeztek, az összes ember hipnotizált állapotban hajtogatta a következőt:

• - … nagyon hirtelen kellett összepakolnunk és repülőgépre szállnunk… az utazásunk oka viszont titkos, így nem beszélhetünk róla…

Mikor a reptéri alkalmazottak a leszálló utasok utazási tervei után érdeklődtek, az utasok ezt a mondatot hajtogattak folyamatosan önkívületi állapotban. A vámosok, biztonsági emberek azt hitték, hogy valami megbetegedés okozza ezt, ezért az repülőgép összes utasát karanténba helyezték és orvost hívattak, hogy kiderüljön mi történt az utasokkal. A várakozás közben a legtöbb utas elaludt és mikor felébredtek, nem értették, hogy mi történt. Senki sem emlékezett másra, csak a sokat beszélő kisfiú mondatára, aki viszont már messze volt és épp arra készült, hogy szuperhősként szkafanderbe öltözve a dinókkal találkozzon.

A kisfiú egyáltalán nem izgult. Pöttömnyi gyerekként is tudta már, hogy egyszer  találkozni fog a dinókkal. Nem hitt benne, hogy a dinók kihaltak. Sokat ábrándozott arról, hogy ha a Föld létrejötte több véletlen egybeesésének eredménye, akkor ezek a véletlenek egy másik távoli bolygón is előfordulhattak. Arra készült, hogy felnőttként megtalálja ezt a bolygót és akkor lesz egy igazi T-rex barátja. Olyan akivel elmehet olyan dolgokat csinálni, amit a barátok általában együtt szoktak: fagyizni, focizni, rajzolni, kavicsot dobálni, pocsolyába ugrálni és persze sokat, de nagyon sokat beszélni. Hihetetlen volt számára, hogy itt van a pillanat, de ennek ellenére sem állt el a szava. Tudta mi a feladata:  a másik mielőbbi megismerése sok-sok beszélgetéssel.

A dinók már szépen berendezkedtek az alatt a pár hét alatt, amit a Földön töltöttek. Teljesen felvették azokat az emberi szokásokat, amiket megtapasztaltak, szóval nagyjából megismerték a földi életet, de sajnos az ő tudásukból semmit sem tudtak átadni az embereknek. Ugyanazt hajtogatták, amit az érkezésükkor, vagy legalábbis az emberi fülnek ez ugyanúgy hangzott.

• - Grrr, Roar. Grrr, Roar, Dinos. Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr, Rrrr, Grrr.

A kisfiú és a dinók egy héten keresztül minden nap beszéltek. Eleinte egyikük sem tudta, hogy mit beszél a másik, ennek ellenére is beszéltek a nap minden percében. Ahogy tettek-vettek és egymás mellett haladtak, egy percre sem álltak meg a mondandójukkal. A Dinó-szótár szépen lassan összeállt és végre más is megérthette, hogy a dinók miket beszélnek. Az összes tudós megtudhatta, mit jelent a Roar, mit jelent a Grrr, szóval mit jelent a Grrr-Roar minden kombinációja és hogy egyáltalán mi az, amit a dinók esetleg jobban tudnak az emberektől - ezt azonban a tudósok senkinek sem árulták el.

A Dinó-szótárnak hatalmas sikere lett, a dinók és a kisfiú is hazatérhettek és a hétköznapok ugyanott folytatódhattak, ahol a kaland előtt, azt leszámítva, hogy a kisfiú dinóul kezdett beszélni és így már nem is beszélt olyan sokat, csak éppen annyit, amennyit kellett.

Bubenkó Andrea
szerző